Nem lehet eleget beszélni és értekezni az újonnan létesült Momentum Mozgalomról. Ha nem csal az emlékezetem, nagyon-nagyon ritka az a magyar politikai közéletben, hogy

Tessék belegondolni: majdnem az összes baloldali parlamenti frakció beállt a Momentum olimpia-ellenes népszavazásába, és maguk is gyűjtöttek aláírásokat, ezzel segítve a mozgalom sikerét. Oroszlánrészt vettek ki abból, hogy Fekete-Győr Andráséknak összejöhessen az áhított 138 ezer aláírás.

Teszem hozzá, helyesen. Bár a 2024-es budapesti olimpia szervezési/felkészülési munkálatai nem hoztak lázba egyáltalán, az olimpia XX. században kialakult intézményrendszerét ellenzem. A mai világverseny semmiféle kapcsolatot nem mutat az antikvitásbeli elődjével sem a szellemiség, sem a sportolók (/nemzetek) motivációit illetően. Legalább az 1930-as évektől kezdve az olimpiai játékok inkább tekinthetők az adott korszak, év világpolitikai lenyomatának, ahol a világhatalmak a sportteljesítmények terén is a kisebb nemzetek orra alá dörgölhetik felsőbbrendűségüket. Ha valamivel alpáribban szeretném megfogalmazni: jelenleg az olimpia egy négyévenként megrendezett, globális szintű pénisz-összemérő verseny. Az évek, a divatok és a helyszínek változnak, de mindig ugyanazok állnak oda a bizonyos asztal mellé, és csapják oda az odacsapnivalójukat, miközben ciccegve oldalra sandítanak a kisebb méretekkel rendelkezők felé. De mindegy is.

Visszatérve a budapesti NOlimpia-népszavazáshoz: közismert, hogy az LMP volt a legtöbb aláírást összegyűjtő ellenzéki párt, összesen 23 ezer aláírással járultak a Momentum elé, azaz durván az összegyűjtött aláírások 10%-át köszönheti nekik. Teljesítménynek valóban nem rossz, viszont árulkodik az erőviszonyok felől, valamint arról, hogy kik, mivel és mennyi embert tudnak megmozgatni.

Az LMP – példának okáért – 2012. március 5-én négy népszavazásra javasolt kérdés ügyében kezdte meg aláírásgyűjtési kampányát, ami végül kudarccal zárult. 200 ezer aláírást kellett volna összegyűjteniük ahhoz, hogy kötelezően kiírja az Országgyűlés a népszavazást, azonban mindössze 160 ezer aláírást gyűjtöttek össze. (Valljuk be, a kérdések igen csak érdektelenek voltak. Ahogyan a hvg.hu cikke beszámol róla: „a kezdeményezéssel azt szeretnék [az LMP-sek] elérni, hogy a tankötelezettség korhatára továbbra is 18 év maradjon, emeljék vissza az álláskeresési járadék folyósításának időtartamát a jelenlegi kilencven napról a korábbi 260 napra, 100 napnál hosszabb próbaidőt ne lehessen kikötni és végül a szabadság kétharmadát a munkavállaló kérésének megfelelően kelljen kiadni.”) Gondolhatunk még az MSZP elkaszált népszavazási kérdésére is 2016-ból, melyben az állami földeladásokkal kapcsolatban kérdezték volna meg az emberek véleményét; bár közelebb jártak, mint az LMP 2012-ben, azonban nekik sem sikerült elérniük az áhított 200 000 aláírást a szavazás kiírásához.

Mindebből is körvonalazódik, hogy a Fidesz – lassan – 7 éve alatt a Momentum Mozgalom tudta maga mellé állítani a legtöbb embert egy valóban fontos topik kapcsán. Kérdésként fogalmazódik meg bennem (egykori szavazóként), hogy az LMP-nek miért csak most vált fontossá az olimpia meg(nem)rendezése. Eddig nem tűnt fontosnak? Pedig 2015 óta – az évben szavazta meg a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy javasolja Budapestnek a 2024-es játékokra való jelentkezést – közbeszéd tárgyát képezi, és azok ellenére, hogy amikor az év július 6-án az Országgyűlés is megerősítette Magyarország jelentkezési szándékát – igaz, a baloldali ellenzék és az LMP elutasította –, utána sem kardoskodott többek között a zöld párt sem, népszavazásról pedig szó sem esett. Ahhoz képest a Momentum Mozgalom sikerei után folyamatosan nyújtják be népszavazásra szánt kérdéseiket – többek között a Paksi Atomerőmű bővítéséről.

Meg kellene tenniük azt a felismerést, hogy olyan témákkal is foglalkozniuk kellene, melyek sokkal több embert képesek megmozgatni; az utcákra, a tágabb közéletbe is ki kellene vinniük a fel-felerősödő parlamenti akcióikat, tiltakozásaikat.

Ám gyakran előfordul, hogy adott kérdésekben a baklövés kockázata fenyegeti őket: a Paksról szóló népszavazási javaslatuk is teljesen szélmalomharcszerű, már-már lehetetlen vállalkozás. Bár Róna Péter szerint nem az, mindenesetre ő is rámutat arra, hogy a beadványuk hibás. Ha próbálkoznak is, erősen érződik rajta az izzadságszag és az erőltetettség.

Talán lehetnének tökösebbek is (persze metaforikusan), belevalóbbak – talán egyszer, választóik örömére odacsaphatnák ők is az odacsapnivalójukat.