A/Kit Érdekel

2017.már.13.
Írta: szilvási komment

Hogyan lehetne tökösebb az LMP? 1. rész

Nem lehet eleget beszélni és értekezni az újonnan létesült Momentum Mozgalomról. Ha nem csal az emlékezetem, nagyon-nagyon ritka az a magyar politikai közéletben, hogy

egy addig teljesen ismeretlen szervezkedés akciója maga mögé utasítja a parlamenti ellenzékben politizáló erők nagy részét.

Tessék belegondolni: majdnem az összes baloldali parlamenti frakció beállt a Momentum olimpia-ellenes népszavazásába, és maguk is gyűjtöttek aláírásokat, ezzel segítve a mozgalom sikerét. Oroszlánrészt vettek ki abból, hogy Fekete-Győr Andráséknak összejöhessen az áhított 138 ezer aláírás.

Teszem hozzá, helyesen. Bár a 2024-es budapesti olimpia szervezési/felkészülési munkálatai nem hoztak lázba egyáltalán, az olimpia XX. században kialakult intézményrendszerét ellenzem. A mai világverseny semmiféle kapcsolatot nem mutat az antikvitásbeli elődjével sem a szellemiség, sem a sportolók (/nemzetek) motivációit illetően. Legalább az 1930-as évektől kezdve az olimpiai játékok inkább tekinthetők az adott korszak, év világpolitikai lenyomatának, ahol a világhatalmak a sportteljesítmények terén is a kisebb nemzetek orra alá dörgölhetik felsőbbrendűségüket. Ha valamivel alpáribban szeretném megfogalmazni: jelenleg az olimpia egy négyévenként megrendezett, globális szintű pénisz-összemérő verseny. Az évek, a divatok és a helyszínek változnak, de mindig ugyanazok állnak oda a bizonyos asztal mellé, és csapják oda az odacsapnivalójukat, miközben ciccegve oldalra sandítanak a kisebb méretekkel rendelkezők felé. De mindegy is.

Visszatérve a budapesti NOlimpia-népszavazáshoz: közismert, hogy az LMP volt a legtöbb aláírást összegyűjtő ellenzéki párt, összesen 23 ezer aláírással járultak a Momentum elé, azaz durván az összegyűjtött aláírások 10%-át köszönheti nekik. Teljesítménynek valóban nem rossz, viszont árulkodik az erőviszonyok felől, valamint arról, hogy kik, mivel és mennyi embert tudnak megmozgatni.

Az LMP – példának okáért – 2012. március 5-én négy népszavazásra javasolt kérdés ügyében kezdte meg aláírásgyűjtési kampányát, ami végül kudarccal zárult. 200 ezer aláírást kellett volna összegyűjteniük ahhoz, hogy kötelezően kiírja az Országgyűlés a népszavazást, azonban mindössze 160 ezer aláírást gyűjtöttek össze. (Valljuk be, a kérdések igen csak érdektelenek voltak. Ahogyan a hvg.hu cikke beszámol róla: „a kezdeményezéssel azt szeretnék [az LMP-sek] elérni, hogy a tankötelezettség korhatára továbbra is 18 év maradjon, emeljék vissza az álláskeresési járadék folyósításának időtartamát a jelenlegi kilencven napról a korábbi 260 napra, 100 napnál hosszabb próbaidőt ne lehessen kikötni és végül a szabadság kétharmadát a munkavállaló kérésének megfelelően kelljen kiadni.”) Gondolhatunk még az MSZP elkaszált népszavazási kérdésére is 2016-ból, melyben az állami földeladásokkal kapcsolatban kérdezték volna meg az emberek véleményét; bár közelebb jártak, mint az LMP 2012-ben, azonban nekik sem sikerült elérniük az áhított 200 000 aláírást a szavazás kiírásához.

Mindebből is körvonalazódik, hogy a Fidesz – lassan – 7 éve alatt a Momentum Mozgalom tudta maga mellé állítani a legtöbb embert egy valóban fontos topik kapcsán. Kérdésként fogalmazódik meg bennem (egykori szavazóként), hogy az LMP-nek miért csak most vált fontossá az olimpia meg(nem)rendezése. Eddig nem tűnt fontosnak? Pedig 2015 óta – az évben szavazta meg a Magyar Olimpiai Bizottság, hogy javasolja Budapestnek a 2024-es játékokra való jelentkezést – közbeszéd tárgyát képezi, és azok ellenére, hogy amikor az év július 6-án az Országgyűlés is megerősítette Magyarország jelentkezési szándékát – igaz, a baloldali ellenzék és az LMP elutasította –, utána sem kardoskodott többek között a zöld párt sem, népszavazásról pedig szó sem esett. Ahhoz képest a Momentum Mozgalom sikerei után folyamatosan nyújtják be népszavazásra szánt kérdéseiket – többek között a Paksi Atomerőmű bővítéséről.

A kérdésem: az LMP miért nem tud végre a saját lábára állni, és kinyilvánítani véleményét és tettrekészségét olyan témákban, melyek valóban elemi, az ország gazdasági stabilitását, a magyar emberek napi szükségleteit érintik.

Meg kellene tenniük azt a felismerést, hogy olyan témákkal is foglalkozniuk kellene, melyek sokkal több embert képesek megmozgatni; az utcákra, a tágabb közéletbe is ki kellene vinniük a fel-felerősödő parlamenti akcióikat, tiltakozásaikat.

Ám gyakran előfordul, hogy adott kérdésekben a baklövés kockázata fenyegeti őket: a Paksról szóló népszavazási javaslatuk is teljesen szélmalomharcszerű, már-már lehetetlen vállalkozás. Bár Róna Péter szerint nem az, mindenesetre ő is rámutat arra, hogy a beadványuk hibás. Ha próbálkoznak is, erősen érződik rajta az izzadságszag és az erőltetettség.

Talán lehetnének tökösebbek is (persze metaforikusan), belevalóbbak – talán egyszer, választóik örömére odacsaphatnák ők is az odacsapnivalójukat.

Puzsér megmondja, de kinek?

sznobjektiv.jpg

A Hír Tv Sznobjektív című műsorát indulása óta nagy érdeklődéssel követem: Puzsér Róbert hozza azt a színvonalat, „odamondós” kritikai szemléletét, amit mindannyian élvezettel hallgatunk – vagy nem. A legkorábbi, a Gang, vagy a Budapest TV-n közvetített Na, mi újság? műsoraiban elkezdett, majd a Gödri Bulcsúval közösen vitt Reklámtörvényszékben tárgyalt témáinak a tovább gondolására is lehetőséget kapott a Sznobjektívben – és most csak kisebb-nagyobb foltokra világítottam rá szerteágazó, több mediális felületen is jelenlévő munkásságában.

Puzsér korábbi műsoraihoz képest a Hír Tv-n látható show felépítésében talán az eddigi legátgondoltabb: 10-es toplistában dolgozza fel a számára legégetőbb közéleti, társadalmi és politikai kérdéseit és formál róluk explicit véleményt (csak az utóbbi években kezdett Puzsér hangot adni politikai nézeteinek, főleg amióta a Magyar Nemzet újságírója lett). Olyan témák kapcsán borogat asztalt – a lista jellegéből kiindulva legfeljebb tíz alkalommal adásonként –, mint hogy mik a legelcsépeltebb újévi fogadalmak, kik a leghitványabb magyar előadók, milyen okok miatt maradhat Orbán Viktor örökre hatalmon, milyen okok miatt nem, vagy éppen melyek a legnagyobb „kulturális szélhámosságok”.

Az érintett témáknak az adásonként történő kitárgyalása mindebből fakadóan nem mond újat azoknak, akik már legalább egy évtizede követik Puzsér munkásságát. Gyakorta visszatér kedvenc kérdéseihez, mint például a modelleknek, marketingszakembereknek vagy épp a bulvárnak a társadalomban, politikában, gazdaságban betöltött szerepéhez. (Mint ahogyan a Magyar Nemzetben Cinkos, aki néma címmel vezetett rovatában is sokszor ismételgeti azokat a gondolatmeneteit, amiket a Szélsőközépben vagy az Apu azért iszik, mert te sírsz!-programsorozatban is előad.) Folytonos önismétlésként éltem meg a Sznobjektív legtöbb adását – mert, természetesen, újabb keletű témákra is reflektál, azonban azok is szervesen illeszkednek Puzsér hermetikusan zárt gondolatrendszerébe. Ha csak egy példát szeretnék kiemelni ezek közül, akkor az a Vágó Istvánnal kapcsolatos konfliktusa. Ennek az előzménye szintén a Sznobjektívhez köthető, a 2016. december 18-ai adásához, ahol Dinnyés Gergellyel alaposan kivesézték Vágó személyét. Ebből keveredett később éles facebook-vita. Szerintem elég, ha nem mondok többet annál, hogy érdemes felfigyelnünk Puzsér érvrendszerére.

Tehát azon túl, hogy van mozgatóereje Puzsér Hír Tv-s műsorának, rengeteg önismétléssel találkozhat benne a néző, ami Puzsér már-már hipnotikusan zárt gondolkodásából fakad. Illetve még egy kérdéssel: miért szükségeltetik mindenképpen egy műsorvezető-társ a Sznobjektívbe? Hiszen azok ellenére, hogy kvázi (sőt ténylegesen) Puzsér áll a középpontjában, ő a műsorvezető, mondhatni, az egész műsor ő rá épül kizárólag, miért kell, hogy Farkas Attila Márton, Gulyás Márton vagy bárki, mindegy ki, mellette üljön? Egészen a tegnapi napig ezen gondolkodtam, és figyelve a legújabb adást, leesett: egyrészről Puzsér társa a médium szerepét tölti be. A műsorvezetőnek szüksége van valakire ahhoz, hogy véleményét, meglátásait, „kritikáit” rajta keresztül – az által, hogy neki mondja el – közölni tudja a nézőkkel. Hiszen a legtöbb esetben nem a közönséghez szól, hanem a másikhoz, de mégsem tekinthetünk a produkcióra úgy, mint kibeszélő- vagy beszélgető műsorra. Másrészről pedig az önlegitimáció miatt van szükség egy társra, aki folyamatosan bólogat Puzsér gondolatait hallva – még ha eleinte ellent is mond neki –, ami valamilyen módon irányítja a közönség véleményformálását akár a terítéken lévő témával, akár a műsorvezetővel kapcsolatban. (Mondom ezt függetlenül attól, hogy én is egyetértek-e Puzsérral, vagy sem.)


Érdekel ez engem? Igen
, mert rendszeresen követem Puzsér munkásságát, valószínűleg nem ez az első és utolsó írásom róla. Összességében fontos és érdekes műsornak tartom a Sznobjektívet azok ellenére is, hogy számomra nem sok újat mond – ezzel nem lehetek egyedül –, azonban a műsor sajátosságából fakadó közvetettség, alakoskodás és az irányított véleménybefolyásolásra tett erőfeszítések furcsává, erőltetetté teszik az adásokat.

Bár az is tény, hogy Puzsér egyedül ezt a műsort nem tudná elvezetni, mert akkor már tényleg bizonytalanná válhat az, hogy tulajdonképpen kinek is mondja oda a magáét.

Pilhál Times

Nincs mit tenni: a Magyar Nemzet tősgyökeres publicistája, Pilhál György nem régiben a Magyar Időkhöz igazolt – teljesen „váratlanul”. Január 17-én lebegtette meg a PestiSrácok.hu (fiával, Pilhál Tamással az élén, aki az egyik főmunkatársuk); a Magyar Idők sem hagyhatta szó nélkül (értelemszerűen); majd a Válasz.hu fordult közvetlenül a Nemzet főszerkesztő-helyetteséhez, Szerető Szabolcshoz, hogy pontosabb képünk legyen a „fordulatról”.

Szerető beszámolóját olvasva nem ért megütközés: indulatos, egyben cinikus elválás lehetett szó, beszéd és kézfogás nélkül. Máshogyan ezt nem is tudom elképzelni. Pilhál György alakja Szerető elbeszélésében összeolvad az egy flekkes publicisztikái nyújtotta színvonallal és életérzéssel. Aki rendszeres követője volt a Magyar Nemzetnek az elmúlt nagyjából 17 évben, tudja, miről van szó.

Pilhál publicisztikái félreismerhetetlenek, hiszen – ahogyan többen nyilatkozzák róla – tényleg mindenről tud éppen akkora mennyiségű véleményt formálni, amennyi kb. 1800 karakterben, tehát alig 15-20 (tő)mondatban elfér. Mit lehet egy ekkora mennyiségbe belezsúfolni, hogy teljes értékű közlésnek tűnjön? A rögvalóságot körítés nélkül? Szalonkommentár- vagy protestszerű megnyilvánulást, amely egy közéleti blog alá épphogy elfér? Egyszerűen nem lehet akkurátusabb Pilhál zsurnalizmusára a komment kifejezés, mint bármikor máshol. Mintha egy random kocsmai beszélgetés random kiragadott részletét olvasná a nagyérdemű.

dsc_0598uto2_930.jpg

Írásai látszólag kerülik a sallangokat – de csak látszólag. Akarva akaratlan közhelyekbe bocsátkozik a felszínen evickélve. Ne menjünk túl messzire: a 2016. november 14-ei Nemzetben publikált cikkét („Forradalmi, munkás, paraszt...”), melyben az 1956 novemberében létrejött Nagy-Budapesti Központi Munkástanács erőszakos felszámolásáról emlékezett meg, azzal zárja, hogy

„Aztán pillanatok alatt megalakult az új »érdekvédelmi« csapat, a Szakszervezetek Országos Szövetsége, a SZOT, amelynek első dolga volt lemondani a sztrájkjogról... »Rend« lett az országban. Ki pórázt kapott a nyakába, ki kötelet.”

Éles, ám igen nyers meglátás, akár történelemórákba is illő lehetne (nem biztos). De hát mire is számíthat az ember ilyen terjedelmi korlátok mellett született írástól. Ezzel kell beérnünk. Egyébként is jellemző stílusára a csattanószerű lezárás, amivel gyakran mintegy kettévágja a gondolatmenetet. Mónika-show című, november 25-én megjelent írása Dopeman bírósági felmentését piszkálta meg (emlékezetes: 2013 szeptemberében az Együtt-PM-hez közel álló, Magyar Szolidaritás Mozgalom kormányellenes tüntetésén a „ledöntött” Orbán hungarocellszobrának a fejét rugdosta, ami eljárást vont maga után, ebből jött ki szárazon). Ez esetben igencsak szórakoztató írásról beszélhetünk: mint Pilhál írja

„A Fővárosi Törvényszék [...] meghozott jogerős ítéletének értelmében teljesen rendben van a dolog; szimbolikus miniszterelnökfejjel bárki bármikor állampolgári jogon futballozhat (dekázhat, lábtengózhat stb.)”

Majd amikor Dopeman szavait idézi fel, melyek szerint kár, hogy maga a miniszterelnök nem lehetett jelen a tárgyalásokon, Pilhál azzal zárta sorait, hogy „gondolom, Orbán Viktor is sajnálja...” Hallani a papír csörgésén keresztül is, hogy milyen elemi erővel csapja le a labdát. Ha nem éppen a fejét, de hogy kinek, azt rábízza az olvasóra. Az agytekervényeim helyett inkább csak a rekeszizmom érzem – nevetés közben.

dsc_0599uto1_930.jpg

De lám, ha megnézitek, az sem mondható, hogy hiába jött volna el a Nemzettől: a Magyar Idők január 31-ei számában már egészen önfeledten röhögte körbe a mai kormány (és Putyin) ellenes tüntetést Maradnak a fütyülőjüknél címmel.

„Nem leszólni akarom a tervezett műsort (előre megteszik azt majd a füttykoncert utáni kommenthegyek), de az ember valahogy leleményesebb akcióra számított Szigetvári Viktortól. Hol van az a melldöngetve emlegetett liberális szürkeállomány? Már csak füttyögésre futja? Ez elég ciki...”

Hát, na.

Tehát változatos, finoman a felszínen evickélő írások ezek, melyeket ezentúl a Magyar Időkben élvezhetünk. Na, de mindegy is. Érdekel ez engem? Kicsit, mert miután hazatértem külföldről, és lekaptam egy Nemzetet egy hipermarket újságos standjáról (viccesen hangzik, tudom), szembesültem vele, hogy Pilhál megszokott flekkje helyett közvetlenül a Vita & Vélemény-rovat tetején Marabu karikatúrája kapott helyet. Talán nem is áll egymástól messze a kettő. Pilhál írásai is gyakran karikatúrába, ha nem önmaga karikatúrájába csapnak át.

De nézzük a jó oldalát: Pilhál rovata új névvel (Paca) megkapta a régi helyét: közvetlenül a vezércikk alatt. Úgy érzem, ez a hang inkább beleillik a militánsabb kormánypárti szólamba.